„Megtöltesz minket házad kincseivel, jóságod folyóvizéből itatsz bennünket!” (Zsoltárok 36:8, EF)

Egy szolga vonakodva imádkozik; úgy érzi, nincs joga hozzá, hogy kérjen, így az imája félénk és távolságtartó. Több időt tölt azzal, hogy bocsánatért esedezzen, mint azzal, hogy áldásért imádkozzon.

Egy árva vonakodva imádkozik; úgy érzi reménytelen. Imája inkább esdeklés, mint bármi más.

De nem így vannak a fiak; a fiak tudják, hogy kicsodák.

Amikor a fiaim fiatalabbak voltak, korukból adódóan szűk anyagi lehetőségekkel rendelkeztek. Azonban, amikor  hazajöttek az ünnepekre, mindig óriási lakoma fogadta őket, minden, mi szem s szájnak ingere. A hűtő és az éléskamra tartalma az övék volt, és természetesen nem kellett engedélyt kérniük. Amikor étterembe mentünk, nem volt kérdés, hogy apa fizet. Mivel ők fiak, az édesapjuk áldása alatt kell, hogy éljenek: „dúslakodnak házad bőségében” (Zsoltárok 36:9). Amikor az ünnepek után elmentek, magukkal vihettek bármit a holmijaim közül: napszemüveget, a kedvenc könyveimet, mászó felszerelést – és mindezt az én legnagyobb örömömre és az áldásommal tették. „A fiaim vagytok – minden, ami az enyém, egyben a tiétek is.”

Így kellene a fiaknak élni; így érez egy apa a fiai iránt.

John Eldredge

Magyar fordítás: ahitatok.hu