33,12 … Az Úr szerelmese ő, biztonságban lakik nála, oltalmazza őt mindenkor… (5Mózes 33)

Metaforák sokaságát használjuk, hogy megpróbáljuk megragadni Istennel való kapcsolatunk sokszínűségét. Ha ezeket a metaforákat úgymond emelkedő sorrendben vizsgáljuk, akkor egy ámulatos progresszió bontakozik ki a szemünk előtt. A sor alján a Fazekas és az agyag képe tárul elénk. Mi vagyunk az agyag és Isten a Fazekas.

Eggyel feljebb lépünk és mi vagyunk a bárányok Isten pedig a Pásztor. Ez már egy kicsit jobb pozíció, ámde ránk nézve nem túl hízelgő, mivel a bárányok nem éppen a legintelligensebb teremtmények a világon. Feljebb lépve mi vagyunk a szolgák és Isten az Úr. Ezen a szinten annyi előnyünk van a bárányokkal szemben, hogy a szolga legalább beteheti a lábát Ura házába.

Igaz, a lábunkat jól meg kell törölnünk, kínosan ügyelnünk kell a viselkedésünkre, és nem is beszélhetünk túl sokat. A legtöbb keresztény soha nem jut ezen a ponton túl, pedig a metaforák lépcsője most még gyorsabban visz felfelé. Isten a gyermekeinek hív minket, Önmagát pedig Mennyei Atyánknak. Ez a szint már egy valódi bensőséges szeretet-kapcsolat lehetőségét rejti magában, ami az edény és a Fazekas között nyilvánvalóan nem tudott megvalósulni. Sőt, a bárány sem ismeri igazán a pásztor szívét, noha élvezi jóindulatának gyümölcseit.

Azonban van valami, ami még a legjobb szülő-gyermek kapcsolatból is hiányzik: a barátság a közösség olyan szintjét nyitja meg, ami a szülő és ötéves gyermeke között nem valósulhat meg. Jézus a barátainak hív minket. Van viszont egy még magasabb szintje a közösségnek és a bensőségességnek, ami a metafora lépcső csúcsán vár ránk. Isten az Ő szerelmeseinek hív minket.

62,4 …Mert gyönyörködik majd benned az Úr… 62,5 …ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened. (Ézsiás 62)

John Eldredge

Magyar fordítás: ahitatok.hu